2015. április 8., szerda

25. fejezet

Hi! Sajnálom hogy rég jelentkeztem, de az időhiánnyal való problémám még mindig fennáll, most még kevesebb is van, de kedvem lett írni, úgyhogy tessék, olvassátok. Remélem tetszik, kicsit rövid, de erre tellett.. :D  KOMIT PLS :) Puszii



Ha tudnád mennyire fáj.. 


~ Ann szemszöge ~

Szaladtam. Halvány lila gőzöm sem volt merre, csak minél messzebbre. Első lehetőségnél jobbra, aztán balra, majd megint jobbra - és így tovább. El akartam tűnni, hogy senki se láthasson. Fájdalom, szégyen, és szeretet kavargott bennem. Úgy éreztem magam, mintha Liam megalázott volna, pedig semmi ilyesmi nem történt. De otthagyott. Évekkel ezelőtt életem legfontosabb személye egyik napról a másikra kisétált a napjaimból, maga mögött hagyva azt a hatalmas nagy űrt. Összetörtem akkor.. és rohadt nehéz volt felállnom. Most pedig azt hiszem megint ezzel nézhetek szembe.
Kikötöttem egy kicsike utcában, macskaköves úttal és gyönyörűen díszített házakkal, melyek falából apró erkélyek nyíltak. Azt hiszem ilyen szép helyen még sosem jártam. Fájdalom és gyönyör járta át testem, mitől megeredtek a könnyeim. Csak az tudott a fejemben járni, hogy itt sétálgatunk Liammel kézen fogva, és szerető csókokkal áraszt el - de sajnos ez csak ábránd..
Találtam egy kávézót, felvettem a napszemüvegem és leültem az egyik asztalhoz ami az utcán volt. Kirendeltem magamnak egy kávét és gyönyörködtem, valamint nyugtatgattam magam. Egy idő után már teljesen üresnek éreztem magam, néha kitört belőlem a sírás, de olyan volt, mintha már nem is lennének érzéseim. Azt hiszem egy óra alatt az egész életem lepörgött előttem. Minden. Nem tudom mennyi lehetett az idő, mikor elindultam valamerre tovább. Nem foglalkoztam semmivel. A telefonom folyton csörgött, kerestek.. de nem akartam most velük beszélni, így lenémítottam a készüléket és a táskámba hajítottam. Ugráltam a köveken, nézelődtem, fotózgattam mindent, ami csak megtetszett - bármit, csak ne gondoljak Rá. Kb végig lehajtott fejjel mentem, majd mikor felpillantottam az Eiffel torony magasodott előttem. Gyönyörű volt. Sosem jártam még Párizsban, sőt, Franciaország egyik pontján sem. De bármennyire is teltem el a látvánnyal, minden másodpercben eszembe jutott Liam. Egyszerűen lehetetlen volt hogy ne törjön be a tudatomba. Nem mondom, amióta elment tőlem, ha nem is minden nap, de minden második nap eszembe jutott, de már megbirkóztam a dologgal, viszont ez most iszonyat nehéz... hisz vele vagyok, vele lakom épp, és az egész turné alatt együtt fogunk mozogni... Mi lesz velem... velünk?
Mindenfajta lehetőséget lefuttattam magam előtt, de egyik sem volt túl jó... a legjobb, ha egymáséi lennénk... de nem kellenék neki, ebben biztos vagyok. Tuti elfelejtett már, nem emlékszik semmire sem, semmilyen közös élményre.. Fölösleges belevezetnem magam hamis ábrándokba.. Csak még több fájdalmat okoznék vele magamnak. A legjobb lesz, ha megpróbálok túllépni rajta, hazautazom és utána élem tovább a "rendkívül szórakoztató" életemet.

~ Liam szemszöge ~

Kirohant az ajtón, én pedig ott álltam ledermedve egy pillanatig, majd utánaszaladtam, de már nem láttam sehol. Elmentem egy utcát, majd lefordultam és futottam, kerestem, üvöltöttem a nevét, de semmi. Hűlt helyét sem találtam már. Összerogytam és fejemet fogva csak mormogtam magamban, hogy hogyan lehetek ekkora hülye. Ismerős volt nekem, de nem gondoltam volna, hogy ő az a kislány, akit szinte születésem óta imádok. Az én kis Annie-m.
- Istenem.. - suttogtam - .. mekkora seggfej vagyok.
Körbenéztem még egyszer, hátha véletlen meglátom valahol, de ez csak remény maradt. Visszakullogtam a szállodához, ahol ott álltak szájtátva a többiek.
- Mi van nem láttatok még seggfej pasit? - böktem oda.
- Jajj gyere tee ! - mondták nevetve és csoportos ölelésbe invitáltak. Miután jól összeborzolták a hajamat elkezdtük hívogatni Anniet, de nem vette fel egyszer sem.
Nem tudtam hogy mit kezdjek, folyamatosan a múltból maradt emlékeim forogtak le előttem. A kezdetektől fogva az "elválásunkig". Én hülye, hogy elmentem! Pedig biztos meg lehetett volna oldani, hogy ottmaradhassak akár náluk, akár valamelyik barátomnál.. De anyáék kénytelenek voltak elköltözni, nem ment már túl jól az üzletük.
- Tudsz valami helyet ahova Ann el akart jutni Párizsban? - szólt Sel-hez Harry.
- Sosem mondott ilyesmit, de hát az Eiffel torony egyértelmű, oda mindenki elmegy, nézzük meg hátha..
Elindultunk hát az említett hely felé. Út közben ezernyi képkocka kattogott a fejemben, mintha csak bármi más kitörlődött volna, csakis rá tudtam gondolni. Orr lógatva andalogtam, mint egy kóbor kutya, ami nem tudja mit hozhat a holnap és csak napról-napra él. Nem tudtam mi is lesz ezek után.. nem tudnék a szemébe nézni, bár legszívesebben azt tenném, sőt, a karjaim közé zárnám és soha többé nem engedném el. Még egyszer nem követném el azt a hibát, abba belehalnék..

~ Ann szemszöge ~ 

Leültem egy padra és egy extra kakaós csokit tömtem magamba, szinte már a könnyeim helyett is az folyt belőlem. Előtúrtam a táskám aljáról egy csomag zsepit és kapásból vagy tízet telefújtam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, az emlékektől. Ez néha áldás, de néha... néha bizony inkább átok.
Csak néztem az embereket ahogy sétálgatnak, szerelmespárokat akik rettenetesen boldogak a szerelem városában, én pedig itt ülök mint egy darab szar, taknyom-nyálam összefolyik és nyakig csokoládés vagyok... Hát gyönyörű, komolyan... Anneliese, büszke lehetsz magadra (ezért jár egy keksz, haha..). Majd legnagyobb drámáim közepette, mikor már tényleg a halálom tervezgetem, megpillantottam magammal szemben a kis csapatot.
- Na remek... - dünnyögtem. Gyorsan feltápászkodtam és odébb sunnyogtam. Sajnáltam a helyzetet, mert a többiekkel találkoztam volna, de Liam... nem tudtam volna elé állni. Főleg nem így...! Na persze..
Lopakodó léptekkel, mint valami kicseszett menyét odébb ugráltam, közben magam mögött lestem a többi öt személyt, és ekkor véletlen nekimentem Niall-nak, aki rögtön meg is ragadta a karom.
- Hát te meg mit csinálsz itt? Egész nap kerestünk! De örülök hogy meglettél, ne aggódj.. - förmedt rám, majd megbánóan magához ölelt, miközben kétpofára tömte magába a krémest, meg egyéb ínyencségeket. Megfordított, és átkarolva elindult velem a többiek felé.
- Ne ne ne ne, Niall én nem akarok odamenni.. most nem. - nyafogtam neki, mint egy ötéves.
- Na neeeem, ez nem így megy. Liam már kb szívrohamot kap, hogy hol vagy és a többiek is tiszta idegek.. úgyhogy tessék odamenni! - mondta.
- Te persze azért vagy ilyen nyugodt, mert bepótoltad az 1 óra étlenséget, mi?
- Én is sík ideg voltam! Hát bocsi, de muszáj volt már valamit kezdjek magammal, különben lebontom az Eiffel tornyot izgalmamban.. - mondta szemrehányóan, apró mosollyal a szája szélén... valahol a krémes habja alatt.
Pár sor hiszti után megelégelte, sóhajtott egyet, majd felkapott a vállára és odavitt. Üvöltöttem, ütöttem-vertem a hátát - mindenki teljesen hülyének nézett minket -, de nem akart letenni. Meghallottam a többieket és pár lépés után kb ledobott magáról.
- Fhu na te ne fojtsd idegességedet evésbe, jó? - zikkolt. Odavágtam egyet a mellkasára, majd barátnőmhöz fordultam.

Liamnek egy pillanatra sem kerestem tekintetét, de az övét végig magamon éreztem. Selt megöleltem, majd bocsánatot kértem hogy így eltűntem, és odasúgtam neki, hogy most kellett egy kis totális egyedüllét, amit remélem megért. Ő csak egy mosoly kíséretében bólintott egyet.
- Menjünk vissza szerintem a szállodába.. - szóltam oda a többiekhez lesütött szemmel, hogy még véletlenül se tudjak Liamre nézni. Mindenki állt még egy pillanatig, gondolom egymásra tekintgettek, majd elindultunk, de ekkor valaki megfogta a kezem és visszarántott. Megfordított, mélyen a szemembe nézett és utána szorosan karjaiba font. Ott számomra vége lett a világnak, lábaim össze akartak rogyni, de szorosan tartott, nem engedte hogy bajom essen.. éreztem hogy ott van.. és nem fog elengedni.....